Mesékkel tanítva

Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegye Önkormányzata egy már lezárult, identitáserősítő uniós projekt keretében adta ki azt a mesegyűjteményt, amely a vármegye történeteit szedi csokorba. A Borsodi Madárka azóta már felnőtt, szárnyra kapott, az önkormányzat pedig nem szegi szárnyát, és az új humán fejlesztési projektben is szerepet szánt neki: óvodásoknak szerveznek interaktív mesepedagógiai foglalkozásokat, melyeken Zámborszky Eszter mesemondó teszi valódi élménnyé a borsodi történeteket a gyermekek számára. Eddigi tapasztalatairól és élményeiről kérdeztük a mesemondót.

Újabb feladattal teszi még izgalmasabbá a következő időszakot az Ön számára is a Borsodi Madárka. Mit szólt, amikor felkérték arra, hogy tartson mesepedagógiai foglalkozásokat gyermekeknek?

Nagyon örültem ennek a felkérésnek. Azt vallom, hogy a mesék azt szeretik, hogyha elmondják őket. A mesék nem szeretnek egy könyvbe zárva lenni, azáltal élnek, hogy mi éltetjük őket. A Borsodi Madárka története úgy kezdődött, hogy ezek a szép mesék a Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattár gyűjteményéből bekerültek ebbe a csodálatos mesekönyvbe. A második lépés az, amikor életre kelnek és élő szóban elmondom a gyerekeknek. A mesemondást követően - illetve azt kiegészítve - együtt játszunk, énekelünk, mondókázunk, versikéket tanulunk a mesék kapcsán. Azt gondolom, így tud közelebb kerülni egy-egy történet a gyerekekhez, így tud akár a mindennapjaik részévé válni, hogy adott esetben tovább játsszák.

Hogyan készül egy-egy foglalkozásra?

A Borsodi Madárka kötet meséi közül választok egyet, ami egy kevéssé ismert történet, azonban fontosnak találom a mese mondanivalóját, azt, hogy a gyerekek azt megismerjék. A mese kiválasztását követően dalokat, mondókákat, népi gyerekjátékokat keresek számukra. Fontos, hogy a mesén túl is tudjak nekik tanítani, átadni olyan értékeket, amelyek a fejlődésüket szolgálják.

Említette, hogy a megfelelő mese kiválasztása fontos. Minden gyermekközösség másképp fogadja be a meséket?

Minimális különbség természetesen van. Másként hat egy történet egy pici, falusi óvodában, ahol kicsi a közösség vagy egy nagyvárosi óvodában, ahol egyébként is több inger éri a gyerekeket. Ebből a szempontból vannak eltérések, de ami mindenhol ugyanaz, az a lelkesedés és a csillogó tekintetek. Ahol eddig jártam, ott kivétel nélkül azt tapasztaltam, hogy a kicsik nagyon izgatottak. Feszült figyelemmel élik bele magukat a mesébe. Sokszor még pislogni is elfelejtenek, annyira együtt élnek a történetekkel. Akárhol is voltam, mindig megtörtént az a fajta varázslat, amelynek megteremtésére a mese képes.

A Borsodi Madárka ráadásul a helyi meséket mutatja meg a gyerekeknek, ami a sajátosságaink miatt talán még közelebb áll hozzájuk. Nagyon sok helyre elvitte már ezeket a történeteket. A varázslat mindenhol megszületett, vagy a kezdeti lendület már kezd csillapodni?

Mindenhol megszületett a varázslat, és nem csak a gyerekekben, hanem bennem is. Én nem tudok ebbe beleunni. Szívem szerint akár minden nap mennék, mert engem is feltölt az, hogyha látom a gyerekeknek az örömét. Látom azt, hogy mennyire lelkesen és szívből fogadják, és nem csak ők, hiszen a jelen lévő pedagógusoknak, az óvónéniknek is élmény a mesehallgatás. Testközelből megtapasztalják az élőszavas mesemondás varázsát. Ilyenkor abban bízom, hogy hátha ők is elkezdenek élőszóban többet mesélni. Másrészt arra is kapnak inspirációt, hogy hogyan tudnak hozzányúlni egy meséhez, hogyan tudják használni a saját pedagógiai munkájukban. Tehát ez több oldalról is támogatja az óvodákat, és a hatásai túlmutatnak azon az egy, közösen eltöltött órán. Úgy gondolom, hogy a mai világban, mint egy falat kenyér, úgy hiányzik mindenkinek az élőszóban elhangzott mese, a személyes kapcsolódás, az, hogy szívtől szívig érjenek a történetek.

A mai világban talán még fontosabb, hiszen olyan sok inger éri már az egészen piciket is...

Pontosan így van, eltávolodunk egymástól, magányosakká válunk, és a sok külső inger miatt frusztráltak leszünk, elveszítjük a belső képeinket, és sérül a fantázia. A mese segít visszatalálni egymáshoz. Visszatalálni önmagunkhoz, hiszen belső képeket hív elő, olyan archaikus tartalmakat, amelyek mélyen mindenkiben ott vannak, csak már észre sem vesszük, annyi minden fedi el. Ezek a mesepedagógiai alkalmak segítenek abban, hogy ezt a sok mindent, ami eltakarja, le tudjuk szedni.

Sok-sok, szinte megszámlálhatatlan élmény. Ki tudna emelni egy kedves történetet a mesepedagógiai foglalkozásokon tapasztaltakból?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Sok élményem volt és van a foglalkozásokon, nehéz lenne egyet kiemelni, egy azonban egészen különleges volt számomra. Tavaly sokszor meséltem a Melyik ér többet? című mesét. Ebben a történetben ajándékokat adnak a királykisasszonynak: egy nagyítót, amelyben mindent meg lehet látni, egy köpenyt, amellyel bárhová el lehet jutni, és egy narancsot, amely már az illatával is gyógyít. A foglalkozások végén mindig megkérdezem a gyerekeket, hogy ők melyik ajándékot választanák. Melyik ér szerintük többet? Nagyon különleges élmény, amikor a kicsik megfogalmazzák, hogy mit választanának és miért éppen azt. Volt, aki nagyítóban szerette volna látni a nagymamáját, akivel régóta nem találkozott, valaki a köpennyel meleg tengerpartra szeretett volna eljutni, ahol még soha nem járt. A narancsról pedig egy kisgyermeknek az anyukája jutott eszébe, aki gyümölcssalátát készített neki, amikor beteg volt. Ebből is látszik, hogy a gyerekek sokszor a mesék valódi lényegét is meglátják.

Ahogyan Ön is. Olyannyira, hogy a Borsodi Madárka már az egyetemi tanulmányait is meghatározza...

Valóban. A Tokaj-Hegyalja Egyetem végzős, gyermekkultúra mesterszakos hallgatójaként elnyertem egy kutatói ösztöndíjat. Lehetőségem nyílt, hogy feltárjam Páhi Emma mesekincsét, melyet Nagy Géza gyűjtött, vizsgálva annak egyediségét és jellegzetességeit, a női szereplők árnyalt ábrázolását; az állatszereplők sűrű felbukkanását. Célom továbbá egy Páhi Emma mesegyűjtemény összeállítása, megszerkesztése, kiadása, illetve a mesék élőszavas mesemondással való népszerűsítése meseest keretében.