Jelképek és azonosítók

Tóth Péter történész, egyetemi tanár pályája kezdetétől foglalkozik címerekkel, nemrég mutatták be a Nemesi címereslevelek Borsod vármegye levéltárából című könyvet, amelynek összeállításában főszerepet vállalt. De mi is a címer, hogy készültek a közelmúlt címerei, miért fontosak Borsod kapcsán e régi idők névjegykártyái. Ezekről beszélgettünk.

– A címer olyan geometriai formákból és stilizált képekből álló jelvény, amely pajzson van, uralkodói adomány tárgya, és örökölhető. Létrejötte és elterjedése a kora középkori hadviselésnek köszönhető: a páncélba öltözött lovagokat ugyanis a címerükről lehetett azonosítani. Mivel a címeradományozás együtt járt kiváltságok adományozásával, nagy volt a jelentősége, és a címer a lovagi hadviselés hanyatlásával sem vesztett értékéből, s bár főleg díszítésre szolgált, azért jelezte, hogy viselője több joggal, nagyobb szabadsággal rendelkezik, mint általában az emberek. Ezért az adományozást bizonyító oklevelek, az úgynevezett armálisok a családi, intézményi levéltárak féltve őrzött kincsei lettek.

- Mennyire volt gyakori, hogy valaki címerrel rendelkezik?

- Magyarországon a címeradományozások virágkora a XVI–XVII. század volt, a török elleni harcok ideje. Uradalmi tisztségviselők, lelkészek és más írástudók is nemesek lehettek szolgálataiknak köszönhetően. E történeti folyamatok eredménye, hogy például a nem túl nagy területű Borsod vármegyében a XVIII. századra a lakosság kb. 15 %-a volt nemes. Mivel az államvezetés igyekezett a kiváltságosok számát visszaszorítani, 1724 után minden nemesnek igazolnia kellett a címerszerző őstől való leszármazást, és akik ezt nem tudták megtenni, azoktól elkobozták az armálisokat – így keletkezett Borsod vármegye levéltárában is a címeres nemeslevelek gyűjteménye.

- A címerek iránti igény a rendszerváltáskor felerősödött - de vajon miért?

- A címer nélküli települések közösségei az erős központi irányítás megszűntével a címerrel is igyekezték kifejezni azt, hogy a saját ügyeikben való felelős döntéseket maguk akarják meghozni. 

A címer tehát újra az önkormányzatiság jelképe lett, amint a régi időkben is az volt. Ezeknek az új címereknek azonban követniük kell a heraldika szellemét és szabályait.

Ilyen szabály például, hogy a királyi adományozást a tartós használat helyettesíti: ennek megfelelően fel kell kutatni azokat a régi jelképeket, jellemzően pecsétábrákat, amelyek egykor a település azonosítására szolgáltak; ha nincs ilyen, akkor a településen volt más intézmények pecsétjének ábráját is fel lehet használni. A címer nem „árubemutató”, erről gyakran megfeledkeztek a pártállami időszakban a városcímerek tervezői, ezért, ha nincs előzmény, csak olyan ábrákat lehet címerbe emelni, amelyek nem változó, például természeti értékekre utalnak. 

Az ábrázolás soha nem lehet konkrét, azaz „fényképszerű”. Be kell tartani a formai szabályokat: az adott alapszíneknek – vörös, kék, zöld, fekete, később bíbor és narancs – nem szabad az árnyalatait használni, a két fém (arany és ezüst, amiket a sárga és fehér szín helyettesíthet) nem kerülhet egymásra, hanem csak színre – és fordítva: a színek sem kerülhetnek egymásra, hanem csak fémre.

A helyesen tervezett, szabályosan megfestett, és legfőképpen a közösség által elfogadott címer a modern időkben is világszerte mindenütt betölti ősi funkcióját: jelképezi és azonosítja az adott közösséget.